2023. Szeptember 25.Hogyan segítsünk azokon, akik küszködnek?
Ismerek egy orvost, aki sokszor a páciens járásából meg tudja állapítani, mi baja az illetőnek.
Amikor mások csak annyit látnak, hogy valaki biceg, ez az orvos azt is látja, hogy kificamodott bokáról, csípőfájdalomról vagy sarkantyúról van szó. Akárcsak a bicegésnek, a magányosságnak is többféle oka lehet. Ahhoz azonban, hogy egy gyülekezeti vezető segíthessen a szenvedőkön, közelebbről meg kell vizsgálnia, miről van szó.
Magányosság Amerikában
2020 elején, mielőtt a Covid19 első hulláma elérte az USA-t, a Barna Grouppal együtt végzett kutatásom riasztó szintű magányosságot mutatott. Az amerikaiak mintegy 14%-a úgy nyilatkozott, hogy állandóan magányosnak érzi magát, a 19%-a napi szinten, de nem állandóan, a 21%-a pedig magányosnak érezte magát az elmúlt héten, de nem mindennap. Azok voltak kisebbségben, akik azt mondták, hogy az előző héten nem érezték magukat magányosnak (47%).
A magányt tapasztaló emberek aránya azóta nagy valószínűséggel emelkedett. Sokan elveszítettek barátokat és családtagokat a járvány alatt. Mások kiábrándultak a munkájukból, a kapcsolatokból és a politikából. Olyanok is vannak, akik úgy érzik, elszigetelődtek, semmibe veszik, nem értékelik őket, vagy kiszolgáltatottak.
A magányosság már a járvány előtt emelkedő tendenciát mutatott. A Cigna elnevezésű cégnek az amerikai felnőttek körében végzett online felméréseiben a magányos érzésekről beszámoló válaszadók aránya 7 százalékpontot kezdett emelkedni 2018-ról (54%) 2019-re (61%).
Kényelmes lenne, ha a magányosságot teljes egészében a társadalmi távolságtartásra foghatnánk, de egyértelmű, hogy ez a probléma már a Covid előtt is jelen volt.
A magányosság különösen a fiatalabb generációk körében uralkodó. A 2019-es Cigna-felmérésben a Z generáció tíz tagja közül körülbelül nyolc (79%), az Y generációnak pedig – a háború utáni generáció 50%-ához képest – a 71%-a számolt be arról, hogy magányosnak szokta érezni magát.
A Barna Group felmérésében az Y generáció tagjai közül (akik a felmérés idején 21–35 évesek voltak) mindössze 32% mondta azt, hogy nem érezte magát magányosnak az elmúlt héten, szemben az X generációsok (36–54 évesek) 43%-ával és a boomerek 64%-ával.
A házasság kínál némi védelmet a magányosság ellen. A Barna Group felmérése szerint az egyedülálló felnőttek 38%-ával szemben a házas válaszadóknak több mint a fele (56%) azt állította, hogy nem volt magányos az elmúlt héten.
Ugyanakkor nem a fiatalkor okozza a magányt, és a házasság sem csodaszer. A magányosság érzése bárkit hatalmába keríthet. A kiváltó okok pedig a kapcsolatoknál kezdődnek.
Veszteség
A gyász, mellyel egy szeretett személy halálát követően meg kell küzdeni, hozzájárulhat a magányosság érzéséhez.
A gyász sajnos gyakori élettapasztalat. A 75 éves vagy annál idősebb amerikaiak közül a nők 58%-a és a férfiak 28%-a élte már át a házastársa halálát az amerikai népszámlálási hivatal adatai szerint.
Egy tanulmány becslése alapján minden egyes Covid19-hez köthető haláleset kapcsán átlagosan kilenc ember veszített el egy szülőt, nagyszülőt, testvért, házastársat vagy gyermeket Amerikában. Amikor valaki elveszít egy szeretett személyt, a vágyakozás, szomorúság és magány megrázó folyamatán megy keresztül.
A magányosság érzése még évekkel később is időről időre visszatérhet. Ugyanakkor nem a gyász az Amerikát sújtó magányossági járvány elsődleges oka.
Kapcsolati erózió
Van, amikor azért vagyunk magányosak, mert nincsenek elég mély, elég szoros vagy elég szilárd – azaz bensőséges és elkötelezett – kapcsolataink.
A családi kapcsolatok gyakran betöltik a bensőségesség és elköteleződés iránti igényünket – különösen igaz ez a házasságra.
A fiatal felnőttek azonban összességében később házasodnak – ha házasodnak egyáltalán. Addig is sokan párkapcsolatban élnek valakivel.
A Pew Research Center egy 2019-es jelentéséből kiderül, hogy ma már gyakoribb az amerikai felnőttek esetében az, hogy együtt éltek valakivel (59%), mint az, hogy házasságra léptek (50%).
Azok, akik a felmérés időpontjában együtt éltek párjukkal, a bizalom és elégedettség alacsonyabb szintjéről számoltak be, mint azok, akik házasságban éltek. A párjukkal együtt élő válaszadók kisebb valószínűséggel bíztak abban, hogy párjuk hűséges hozzájuk, az ő érdekükben cselekszik, vagy mindig igazat mond nekik. Kisebb elégedettségről számoltak be olyan fontos területekkel kapcsolatban is, mint a kommunikáció, a házimunka felosztása és a gyereknevelés.
Vagyis az együttélés távolról sem a házasság által képviselt szoros párkapcsolat modern megfelelője. Olyan pluszlépés lett, amelyet sokan megtesznek a házasságkötés vagy az egyedülálló élethez való visszatérés előtt, és amely sokszor komoly kapcsolati ingatagsággal és bizonytalansággal jár.
Más kapcsolatok alatt is ingatag a talaj. In Fault Lines – Fractured Families and How to Mend Them (Törésvonalak – Széttöredezett családok és a helyreállításuk módja) című könyvében a Cornell Egyetem tanára, Karl Pillemer arról számol be, hogy az amerikai felnőttek 27%-a minden kapcsolatot megszakított egyik szülőjével, gyermekével, testvérével vagy távolabbi rokonával.
A barátságok is veszélybe kerültek. A Survey Center on American Life központ szerint az amerikai felnőttek egyre kevesebb közeli baráttal rendelkeznek az utóbbi években, különösen a férfiak. 1990-ben a férfiak 55%-a mondta azt, hogy (a rokonokat leszámítva) legalább hat közeli barátja van. Ma mindössze a férfiak 27%-a számol be ennyi közeli barátról. 15% állítása szerint egyáltalán nincsenek közeli barátai (míg 1990-ben 3% mondta ezt).
Amerikában a magányosságért tehát részben azt okolhatjuk, hogy nehezen sikerül olyan mély és széles körű hosszú távú kapcsolatokat kialakítanunk és megtartanunk, amilyenekre szükségünk van.
Van, aki azért magányos, mert egyszerűen nem tölt elég időt elegendő emberrel.
Lehetséges, hogy az introvertáltak társas szükségeit könnyebb kielégíteni, mint az extrovertáltakét, de mindenkinek szüksége van másokra. A kapcsolatok terén tapasztalt hanyatlás azt sugallja, hogy a magányosságnak ez a forrása – amelyet a legegyszerűbb megoldani – sokakat sújt.
Betöltetlen elvárások
Ha nem megfelelő elvárásokat támasztunk a kapcsolataink terén, az is okozhat magányt. Van, aki olyan követelményekkel áll elő másokkal szemben, amelyeknek nem tudnak megfelelni.
Egy fiatalember azt mondta nekem, kevésbé lenne magányos, ha kifejezésre juttathatná a véleményét anélkül, hogy bárki ellentmondana neki. Ez nyilvánvalóan irreális. A legszorosabb, legszeretetteljesebb kapcsolatokban is előfordulnak nézeteltérések – és (ahogy a közösségi médiából láthatjuk) a legfelszínesebbekben is.
Ennek a fiatalembernek a vágyálma azonban felfedte azt az elvárását, hogy akik szeretik őt, azok értsenek egyet vele, vagy tartózkodjanak attól, hogy ellentmondanak neki. Aki az egyet nem értés és az elutasítás közé egyenlőségjelet tesz, az nagy valószínűséggel távol fogja tartani magától az embereket, és egyre magányosabb lesz.
A jó kapcsolatokba sok érzelmet és időt kell befektetni. Aki arra vágyik, hogy barátsága csupán a hangos nevetés pillanataiból álljon, és ne legyen benne egyszer sem olyan, hogy „igazából történt valami, ami nagyon felzaklatott”, az egyáltalán nem is barátságot akar.
Az embereknek olyan kapcsolatokra van szükségük, amelyeket kölcsönös törődés, nem pedig egyoldalú vigasznyújtás jellemez. Ami ennél kevesebb, az felszínes kapcsolat, amelyben mindkét fél boldogtalannak és magányosnak érzi magát.
Pillemer szerint az elidegenedett szülők gyakran a vejüket vagy a menyüket vádolják, hogy az illető éket vert közéjük és felnőtt gyermekük közé, ahelyett hogy változtatnának az időre és figyelemre vonatkozó elvárásaikon, miután gyermekük megházasodott.
Van, akinek nehezére esik reális elvárásokat kialakítani a másik személy életében elfoglalt helyére vonatkozóan. Még ha komoly pozíciót foglal is el, elutasításként éli meg, ha nem ő van az első helyen. Legyen szó egy gyermekkel, egy testvérrel vagy egy baráttal való kapcsolatról, az első helyért vívott egészségtelen versengés betöltetlen elvárásokhoz, működésképtelenséghez és magányossághoz vezet.
A közösségi média fontos szerepet játszik az irreális elvárások megteremtésében. A látszólag tökéletes életek bemutatása azt az érzést kelti az emberekben, hogy az ő kapcsolatuk nem elég jó. Az ilyen érzések növelik a magányosságot.
A kommunikálásra rengeteg lehetőség adott – ez is azt a benyomást kelti bennünk, hogy ha valakinek fontosak vagyunk, akkor folyamatosan tájékoztatnia kellene bennünket és nekünk is őt mindenről, ami az életünkben zajlik. Ez nem feltétlenül van így.
Ha irreális elvárásokat támasztunk másokkal szemben, az megfeszített figyelmet és időráfordítást követel részükről, még ha meg is marad a megbecsülésük irányunkba. Ha megértjük ezt, az ajtót nyit számunkra az egészségesebb kapcsolatok felé.
Bizonytalanság
A magányosság másik oka a bizonytalanság. A demográfiai adatoktól függetlenül rákérdeztem más érzésekre is a magányosságon kívül, és megnéztem néhányat, amely párhuzamba állítható a magánnyal. A bizonytalanságról kiderült, hogy szorosan összefügg vele.
Minél magányosabb valaki, annál valószínűbb, hogy bizonytalannak fogja érezni magát. Valójában akik állandóan magányosnak érezték magukat, azoknak a 70%-a azt mondta, hogy napi szinten bizonytalannak is érzi magát.
A skála túlsó végén pedig azoknak, akik nem számoltak be arról, hogy magányosnak érezték volna magukat az előző héten, a 81%-a bizonytalanságról sem számolt be. Amikor az emberek bizonytalanságérzésről beszélnek, azt nagy valószínűséggel úgy értik, hogy a körülöttük lévők nem éreztetik velük, hogy értékesek lennének.
Az is lehetséges, hogy erre a logikus következtetésre jutnak azalapján, amit átéltek. A megvetés, diszkrimináció és zaklatás kultúrájában sokan hordoznak bántalmazás és visszaélések okozta sebeket.
Sok amerikaiban ott a félelem, hogy faji háttere vagy etnikai hovatartozása miatt az önéletrajza a kukában landol, vagy akár az élete is veszélyben forog. Különösen a fekete amerikaiak szembesülnek ezekkel a korlátokkal, és ez talán magyarázatot nyújt arra, hogy ők magasabb szintű magányosságról számolnak be.
Lehetnek a bizonytalanságnak egyéb forrásai is a magányhoz kapcsolódóan. Van, akinek különböző okok miatt nehezére esik elhinni, hogy megérdemli a figyelmet és a szeretetet, és így nehezen tud szoros kapcsolatokat kialakítani. Az ilyenfajta bizonytalanság egyre növekvő elszigetelődés és magány körkörös folyamatát indíthatja be, mivel az ilyen emberek elutasítást vélnek felfedezni ott is, ahol nincs, és eltaszítanak másokat az elutasítás kivédése érdekében.
Mit tehetnek a gyülekezetek?
Isten törődik a magányossággal. Természetesen fordulhatnak hozzá az emberek, amikor egyedül érzik magukat. Isten az egyházat is elhívja, hogy a keresztyén közösség segítő kezét nyújtsa.
A magányossággal való megküzdéshez a gyülekezeti vezetőknek meg kell tenniük, amit csak tudnak, hogy elősegítsék a meghitt, mély, tartós kapcsolatok kialakulását gyülekezetükön és közösségükön belül.
A magányosságot okozó legtöbb problémára nem létezik azonnal ható gyógyír. És nincsenek hosszú listák kutatással alátámasztott megoldásokról sem.
Van azonban legalább négy dolog, amelyet minden gyülekezet megtehet és tegyen is meg.
- Ismerjük el a magányosságot! Ehhez először is le kell építenünk azt a meggyőződést, hogy a magány olyasvalami, amit egy jó keresztyén nem tapasztalhat meg.
Azt figyeltem meg, hogy a gyakorló keresztyének más amerikaiaknál nagyobb valószínűséggel fogják megbélyegezni a magányosságot. Az embereknek szükségük van kapcsolatokra – egymással és Istennel is. A magányosság erre a szükségletre mutat rá.
Dávid beismerte magányosságát a 25. zsoltárban: „Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki!” (16–17. vers)
- Mozdítsuk elő a jobb kapcsolatokat! Miközben az egymáshoz viszonyulás bibliai elveiről tanítunk, beszéljünk arról is, hogyan birkózzunk meg az elutasítás érzésével, amely gyakran vezet magányossághoz!
Hatékony stratégia, ha segítünk az embereknek átgondolni azokat az interakciókat, amelyek rossz érzésekkel töltenek el, hogy negatív feltevéseiket elméletként kezelve megpróbálják bizonyítékokkal alátámasztani – vagy cáfolni – őket.
Képzeljük el például, hogy egy házaspár felnőtt lánya nem jött haza az ünnepre, és ők úgy vélik, azért történt ez így, mert a vejük nem kedveli őket.Ennek a kapcsolatot károsító feltevésnek az ellensúlyozására kérdezzük meg, be tudják-e bizonyítani, hogy nem létezik más lehetséges magyarázat, például hogy a fiataloknak nincs elég szabadságuk, vagy kötelességüknek érzik, hogy felváltva egymás családjánál töltsék az ünnepeket. Ha a házaspár nem tudja bebizonyítani, biztassuk őket arra, hogy ne adjanak helyet a neheztelésnek, és ne viselkedjenek úgy, mintha az, amit gyanítanak, kész tény lenne!
Vagyis ha elnézőn gondolkodunk az interakciókról és a kapcsolatokról, az segíthet leállítani a kapcsolati diszfunkció és magányosság káros körforgását.
Ahogy a Jakab 1,19 mondja: „…legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra…”
Természetesen előfordul, hogy valakit tényleg elutasítanak, elárulnak vagy bántanak. A bosszú és a keserűség azonban nem Krisztus útja. Van remény és gyógyulás azok számára, akik kapcsolati traumától szenvednek.
Mutassunk a megbocsátásra anélkül, hogy legyintenénk az emberek fájdalmára! És szálljunk szembe az igazságtalansággal, ha tanúi vagyunk!
Ha segítünk az embereknek krisztusi módon megbirkózni a valós vagy vélt elutasítással, az csökkenti a magányosság kockázatát.
- Biztosítsuk számukra az összetartozás helyét! Az összetartozás érzése ritkán tud a magányossággal együtt meglenni.
Az összetartozás olyan kölcsönös kötelék, amely idő múltán tud kialakulni gyakori, kellően kellemes interakciók útján. Természetesen nem kényszeríthetjük rá senkire, hogy érezze ezt az összetartozást. Ez olyasmi, amit együtt kell kialakítani.
Az egyháznak ügyesnek kellene lennie ebben. Elvégre a Szentírás felszólítja a hívőket, hogy jöjjenek össze, és bátorítsák egymást (Zsidók 10,25).
A gyülekezeti vezetők elősegíthetik az összetartozást az egészséges családok támogatásával.
Például ha a gyülekezet esketést vagy jegyesoktatást kínál, ne szabjunk túl magas árat, vagy nyújtsunk anyagi segítséget.
És ne álljunk meg az esküvőnél! Nyújtsunk gondoskodást és útmutatást a házasságkötés előtt és után is!
- Törekedjünk a bensőségességre! A magányosság kezelésének nyilvánvaló módja az, hogy időt töltünk, egy helyen vagyunk másokkal.
Az apostolok gyakran emlékeztették a keresztyéneket a vendégszeretet gyakorlására (Róma 12,13; Zsidók 13,2; 1 Péter 4,9; 3 János 8).
Hogy néz ki ez ma? Idetartozik az, hogy barátságosan elbeszélgetünk valakivel a gyülekezetben, és esetleg találkozunk vele valamilyen semleges helyen is, például egy étteremben.
Ami azonban ennél is fontosabb: a vendégszeretet arról szól, hogy megnyitjuk otthonunkat és életünket mások előtt. Sokan még a járvány alatt is találtak biztonságos módot erre.
A lakásukhoz kötött vagy megözvegyült emberek esetében nagyobb a magányosság kockázata. De igaz ez a fiatal felnőttekre és azokra is, akik újak a környéken. Az egyedülálló felnőttek különösen magányosnak vagy elszigeteltnek érezhetik magukat az ünnepek idején.
Ha csak gyermekszületés vagy halálozás idején végzünk családlátogatást, akkor lehetséges, hogy nem segítünk olyanoknak, akiknek nagy szükségük lenne rá. Az önálló élet megkezdése különösen magányos időszak lehet, mint ahogy a kisgyermekek nevelésének vagy az elveszített mozgásképességgel való együttélés megtanulásának időszaka is. Van olyan keresztyén, aki az elhívása vagy az életkörülményei miatt nem tud egy-két évnél tovább maradni egyetlen gyülekezetben sem.
Nyugodtan küldjünk ki más okból is gyülekezeti vezetőket vagy önkénteseket, hogy segítsenek az embereknek a mindennapi élethez kapcsolódó feladatokban! Könnyen lehet, hogy azok a gyülekezeti tagok, akik küldenek egy képeslapot, vagy visznek egy tál ételt valakinek, saját magányosságukon is enyhítenek.
Összegyülekezés
Az egyháznak fontos szerepe van a magányosság csökkentésében a boldogító kapcsolatok előmozdításával. Ez azt jelenti, hogy segítsünk kialakítani ilyen kapcsolatokat, tanítsunk kapcsolati elveket, támogassuk a gyászolókat, oldjuk meg a konfliktusokat, és teremtsünk olyan kultúrát, amelyet megbízhatóság, barátságosság és összetartozás jellemez!
Az egymás bátorítása az egyik ok, amiért összegyülekezünk. Első lépésnek jó, ha foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel a szószékről, de ne álljunk meg itt! Kell beszélnünk a közösségről, de építenünk is kell azt! Ennek nagy része szerves módon végbemegy, ha az emberek részt vesznek a gyülekezet életében.
Ha a programokat és rendezvényeket reklámozzuk, a kapcsolatokat pedig figyelmen kívül hagyjuk, elvétjük a lényeget. Ha viszont tudatosan barátilag fordulunk egymáshoz, szembeszállhatunk a magányossággal mindenben, amit teszünk – legyen az dicsőítés, a székek pakolása vagy az éhezők táplálása.
Hogyha valóban cselekedjük az igazságot, szeretjük az irgalmasságot, és alázatosak vagyunk Istenünkkel szemben (Mikeás 6,8), valamint úgy szeretjük felebarátainkat, mint magunkat (Márk 12,31), akkor a körülöttünk élők kevésbé fogják magányosnak érezni magukat.
Susan Mettes viselkedéskutató, a Christianity Today magazin segédszerkesztője és a The Loneliness Epidemic – Why So Many of Us Feel Alone – and How Leaders Can Respond (A magányosság járványa – Miért érezzük magunkat egyedül olyan sokan, és hogyan reagálhatnak erre a vezetők?) című könyv szerzője.